Gyereklélek... Hannalélek

Hanna az őszi szünetet Kati mamáékkal töltötte. Élményekkel tele (úszás, lovaglás, sok sok játék, festés) csacsogós boldogan mesélte a történteket, mikor csütörtök este megérkeztem Érte. Elég fáradt volt, de ébren maradt míg átautóztunk Almádiba, Ildikó mamáékhoz. Ahogy megérkeztünk belevetette magát a játékba (meg persze az élménybeszámolóba). Gyorsan szaladt az idő, tudtam hogy a nyüzsgése csak látszat, a sok izgalomtól azért kimerült, de mégis elcsúszott a lefekvés. (Kicsit számítottam is rá h ki fog törni a vihar.) Mondtam h lefekvés - semmi gond, készülődni kezdett. Hoztam a fogkefét: ránéz "A hullámosat kérem." "De Hanna az a mamáéknál van" Hát lett is villámlás mennydörgés sikítva-sírás... Szerencsére én pihent voltam és bírtam az özönvíz áradatát, sőt sajnáltam is Hannát, és egyből igyekeztem megnyugtatni hogy otthonra is lehet olyat venni, ne keseredjen el stb. Elég hatástalan voltam. De ez sem lepett meg: késő este, kimerülten előfordul az ilyen... Meg kezdem megtanulni h Hanna ha nagyon vár valamire akkor olyan mint én. Egy darabig türelmes, de ha többet kell várni annál, mint amíg cérnával bírja és nagyon hiányzik neki valaki, akkor akkor is robban ha már megkapta az óhajtott találkozást. Régen ezt kb anyaszivatásnak éltem meg, de néha már sikerül átlátnom a szitán: kiengedi a felgyűlt feszültséget. Úgy zokogott h eláztatta a könnyeivel a ruhája ujját. Én meg közben próbálkoztam: lélegezz nagyot, gyere felveszlek, segít ha megmosdunk?, kérsz vizet stb. Egyszer csak, mint amikor lejár a mosógépen a centrifuga - csend lett. Aztán váratlanul a leghétköznapibb hangján: "Anya, én most hisztiztem?"

A történet csattanója h  a fogkefét reggel megtaláltam Hanna táskájában...