Kulisszák mögött

Volt egy meglehetősen borongós bejegyzésem, amit végül - illik, nem illik - töröltem... Azért töröltem, mert ugyan megpróbáltam elviccelni a rosszkedvemet, a bejegyzés mégis dühösre konyult :-(.

Arról panaszkodtam, hogy megfulladok, ha az esti alvások (sem)nem mennek újra jól, mert az "egyórás-kizárólaganyaaltathat" - nem az én műfajom. Időközben rájöttem, hogy ennél több baj is volt. Egészen pontosan egy hétig beteg voltam én is, Hanna is, Zoli sokat volt távol, s a nappalok is sokszor nyögve cammogtak (éles ellentétben az önfeledten átmókázott elmúlt hetekkel). Ilyenkor történik bennem valami, amit a sarokbaszorított állat érezhet, konkrétan rettenetesen el akarok menekülni (sajnos azt sosem tudom hova, pedig ez segíthetne, kikapcsolódhatnék). Ez persze hat Hannára is --- kicsit szorosabban "ölel"... (És diktálni kezd: "Anya, nem veheted fel a szemüveget", "Anya nem mehetsz ki!", "Anya nem mehetsz a mosdóba!", "Anya, nem veheted fel a pulcsit!" stb. - "KÜLÖNBEN SÍÍÍÍHÍROK!" Természetesen nem "engedelmeskedhetek", ellenben az egésznapos panaszóda kimerítő.) Ahogy azt már régebben is írtam, sok iszonyúan szerethető és elbűvölő kedvesség képes elviselhetetlen rabsággá válni az év MAJD' MINDEN napján. Az egy órás meghitt esti együttlét, annak aki alig lehet Vele, Csoda... Hogyan lehet hát erről úgy mesélni, hogy igaz is legyek (hiszen nekem ez igen is nagy feladat, s néha teher), és pozitív is (hiszen pontosan tudom és látom, hogy mennyire imádnivaló, de vannak saját fizikai-lelki szükségleteim, amiket muszáj megoldanunk valahogy)... Mi oldozta fel bennem a görcsberándult anyukát? Nem fogok nagy meglepetést okozni, szombaton fotózni mentem, és az egész esti rutinból kimaradtam... éjjel már olyan nyugodt voltam mint a kisangyal...

Meg igyekszem odafigyelni, hogy ne tervezzem meg mit fog Ő csinálni... Vajon miért visel meg, ha másként cselekszik? Miért ne történhetne valami másképpen, mint ahogy ÉN szeretném (rosszabb esetben akarom)?

De egy biztos, kilépni muszáj! És mindig akkor muszáj, amikor ezt érzem, és mindegy hova megyek (ideális, ha fotózni), el kell menni, hogy távolról láthassam magunkat, Őt és Engem! Hogy mennyire jó, még ez a szoros ölelés is, és hogy mennyire KELL, hogy NE csak én diktáljak! Hogy Ő ugyanolyan "szabad" legyen majd, mint én...

A fotó és videó Zoli telefonjáról való, a minősége számomra lényegtelen, annyira kedves-vicces! Fontos kiemelni, hogy mind Hanna saját ötlete, találmánya, és kreálmánya!

(Kezdő képnek beillesztettem egy fotót a műteremből is, mert nagyon jól éreztem magam, nagyon-nagyon... Itt van a többi - klikk.)