Jó ötletnek tűnt...

Esti mese-animációk között Hanna látott egy képet, amin egy mini baba van egy női tenyérben. Nagyon tetszett Neki :-). Eszembe jutott, hogy Hannának is van egy olyan babája, ami pont elfér a tenyerében, és már régen játszottunk vele. Odaadtam. Nagyon nagy volt a boldogság, olyan átszellemülten nézett a tenyerében fekvő csöpp babára, és a képre, hogy nem győztem betelni Vele (minden szerepjátéka ilyen szerelmetes átéléssel jellemezhető mostanában - bele lehet feledkezni...)... Csakhogy! Aludni is Vele akart, a cumijánál is fontosabb volt (mert amúgy a cumit szorongatja) a Baba... De ahogy fordult kettőt, és kiesett a kezéből, felsírt "Baba? Baba?!" (a cumi világít a sötétben, könnyen megtalálja újra, de a Baba régimódi, nem foszforeszkál)... Vártam, hátha elnyomja az álom. Aztán bementem, odaadtam, hátha következőnek mélyebben alszik el. Már egy óra is eltelt, de újra és újra "Baba?!"... Kerestem egy méretben megfelelő fa vonat-szerelvényt (jobb ötletem nem lévén), abban megágyaztunk a Babának zsebkendővel - így nem fog elveszni, mindenki alhat... Az új "bölcsőt" Hanna ágyikójának a lábrészéhez próbáltam elhelyezni, de az túl nagy távolságnak bizonyult, hamar a feje mellé igazítottuk, és meggyőztem Hannát, hogy pihennie kell, ahhoz, hogy holnap dajkálni, gondozni, ringatni tudja a Babát! Ez úgy tűnik hatott, már csak az aggaszt, mikor fekszik rá vagonból-lett-kiságyra :-)...