"Ahogy az égen kifér!"

Gyönyörű, égzengős, hatalmas vihar kerekedett... ((Olyan régen esett...))

Ilyenkor valahogy mindig a nagypapáimra gondolok. Az összes nagypapámra... Hiányoznak. Annyi mindent kellett volna még kérdeznem... Mondanom... Róluk eszembejut a gyerekkorom, a múló idő... és valami édesbús érzés telepedik a szívem mellé, amit EDDIG nem vagy alig-alig ismertem, most meg folyton ott bújkál mindenhol... A tükörképem mögött, a barátaim arcán, a szeretteim szemében. Különleges érzés, nem rossz, de nagyon szokatlan. Néha azt juttatja eszembe, hogy nem lesz már ELSŐ csók/szerelem/gyerek/... és ez kicsikét hiányzik. Sokat gondolkodtam, hogy vajon miért? Hiszen a maga nemében minden csók/találkozás/gyerek/perc... az első, akkor és ott! Akkor, hova ez a nosztalgiázás?

Azt hiszem két fő oka van: az egyik, hogy "eddig szóltak a kislányábrándok" ("Amikor szerelmes leszek, feleségül vesznek - gyönyörű ruhám lesz, és gyönyörű kislányunk születik majd"). Arról nem vagy igen keveset képzelődtem, hogy "amikor tíz éve házas leszek..." arról nem is beszélve, hogy "amikor nagymama leszek" (persze tudom, nagyot ugrottam, de ez is mutatja, hogy míg az eltelt hat-nyolc évről elképzeltem "mindent", addig a következő -... ? hm... optimista becslés - ötvenről semmit!).

A másik ok, ami talán az elsőből ered, hogy a szüleim gyerekként megfigyelt életciklusát "másolom" nyilván automatikusan, s a legjobban összpontosított figyelem ezekre az évekre irányult.

Ideje új terveket/ábrándokat szőni :-)).