Marslakó, művész és anya...
Sok fotósulis alkalmam volt az elmúlt hetekben, s különös hatást gyakorolt mindez a lelkemre...
Egy gyakorlati előadáson a 11 hallgatóból csak én jelentem meg, ami az egyetemen nem lett volna nagy csoda (...), de itt ahol annyira drága egy félév, az anyag meg az eddig tanult legfontosabb, ott mindenesetre meglepő. Hazafele bementem az új (legalább is számomra!) plázába: az Allee-ba. Örömmel figyeltem, hogy végre kis park, sétálóutca is létesült, nem csak épületmonstrum. Tátottam a számat. Az első benyomás az volt, hogy "hű, de klassz, mennyi mindent szeretnék venni, enni, megnézni"! De ahogy haladtam egyik "sétányról" a másikra, úgy kezdtem magam egyre inkább marslakónak érezni... Az érzés csírája abban a biztos tudatban talált táptalajra, hogy nekem minderre egyszerűen NINCS szükségem... Nem csak azért, mert a Hannával kettesben töltött napokon nem húzok kisestélyit és nem majszolok olasz édességkölteményeket, hanem mert valahogy túlzás. Persze tudom, kicsit beszűkültem, meg falusi is lettem... és végülis a világnak ezzel a részével nincs olyan nagy a baj (vagy ha van is, sajnos nem én fogom megoldani), de rájöttem, hogy jelen állapotomban olyan távolivá vált mindez még vágy szintjén is, mint ide Mekka...
Ezt az imbolygó hazahajózást tetézte egy filmelemzés egy palesztin-francia-német-holland-izraeli filmről, amitől otthon meg egyenesen bőgni kellett. ((Nem, nem várok kisbabát, nekem ez alapból megy.))
Éppen csak lecsillapodott a háborgó kérdéstenger, s már bent is ültem Szüts Miklós képelemzés óráján. Gyanakodva szemléltem (úgy látszik nem tanulok a hibáimból - vagy csak nagyon lassan), s a tizenötödik pecben már egész szívemmel szerettem és rajongtam... Érzékeny, lágy szívű, éles szemű, őszinte, humoros....... Bárcsak reggelig tartott volna! Annyit nevettem, annyit utaztam, repültem, lebegtem, sóhajtottam... a művészetnek olyan zsenijeiről beszélt...
(Néhány példa: Sudek Josef,
Cseh Gabriella,
Vancsó Zoltán, )
Ott ült a lánya is velünk! Helyes, vagány, mosolygós lányzó, s amilyen tekintettel nézte az édesapját! "Csak" ennyit! Csak ennyit szeretnék, hogy Hanna is így szerethesse azt, ami nekem örömet okoz, hogy oda tudjam adni Neki ezt a kulcsot, lássa amit én láthatok, sőt többet, hogy Ő is értelmet találjon e furcsa, fájó, édes-bús földi utazásban az érzékenység, a művészet, a szeretet által...
Hogyan, hogyan "kell" ezt csinálni?
Egy gyakorlati előadáson a 11 hallgatóból csak én jelentem meg, ami az egyetemen nem lett volna nagy csoda (...), de itt ahol annyira drága egy félév, az anyag meg az eddig tanult legfontosabb, ott mindenesetre meglepő. Hazafele bementem az új (legalább is számomra!) plázába: az Allee-ba. Örömmel figyeltem, hogy végre kis park, sétálóutca is létesült, nem csak épületmonstrum. Tátottam a számat. Az első benyomás az volt, hogy "hű, de klassz, mennyi mindent szeretnék venni, enni, megnézni"! De ahogy haladtam egyik "sétányról" a másikra, úgy kezdtem magam egyre inkább marslakónak érezni... Az érzés csírája abban a biztos tudatban talált táptalajra, hogy nekem minderre egyszerűen NINCS szükségem... Nem csak azért, mert a Hannával kettesben töltött napokon nem húzok kisestélyit és nem majszolok olasz édességkölteményeket, hanem mert valahogy túlzás. Persze tudom, kicsit beszűkültem, meg falusi is lettem... és végülis a világnak ezzel a részével nincs olyan nagy a baj (vagy ha van is, sajnos nem én fogom megoldani), de rájöttem, hogy jelen állapotomban olyan távolivá vált mindez még vágy szintjén is, mint ide Mekka...
Ezt az imbolygó hazahajózást tetézte egy filmelemzés egy palesztin-francia-német-holland-izraeli filmről, amitől otthon meg egyenesen bőgni kellett. ((Nem, nem várok kisbabát, nekem ez alapból megy.))
Éppen csak lecsillapodott a háborgó kérdéstenger, s már bent is ültem Szüts Miklós képelemzés óráján. Gyanakodva szemléltem (úgy látszik nem tanulok a hibáimból - vagy csak nagyon lassan), s a tizenötödik pecben már egész szívemmel szerettem és rajongtam... Érzékeny, lágy szívű, éles szemű, őszinte, humoros....... Bárcsak reggelig tartott volna! Annyit nevettem, annyit utaztam, repültem, lebegtem, sóhajtottam... a művészetnek olyan zsenijeiről beszélt...
(Néhány példa: Sudek Josef,
Cseh Gabriella,
Vancsó Zoltán, )
Ott ült a lánya is velünk! Helyes, vagány, mosolygós lányzó, s amilyen tekintettel nézte az édesapját! "Csak" ennyit! Csak ennyit szeretnék, hogy Hanna is így szerethesse azt, ami nekem örömet okoz, hogy oda tudjam adni Neki ezt a kulcsot, lássa amit én láthatok, sőt többet, hogy Ő is értelmet találjon e furcsa, fájó, édes-bús földi utazásban az érzékenység, a művészet, a szeretet által...
Hogyan, hogyan "kell" ezt csinálni?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése