Vallomás...

Sokat gondolkodtam azon, hogyan tudnám megfogalmazni az érzéseimet az elmúlt egy évvel kapcsolatban... A fő problémám, ami miatt gondolkodóba estem, hogy mikor kedves, ismerős anyukák őszintén arról meséltek, hogy ez az időszak (kisbabás kor és/vagy szoptatós időszak) volt életük legszebb/legkiegyensúlyozottabb szakasza, akkor én mindig azt éreztem, hogy összehúzom magam picire, nagyon-nagyon picire... Miért? Hiszen alapvetően boldognak vallom magam (és meglehetősen tisztában vagyok a "felszín alatt" zajló lelki életemmel, illetve a problémáimmal is), nem ezzel van "baj". Ugyanakkor, az, hogy ez az időszak a "leg", az (tőlem!) hazugság lenne, érzem.

Mára tiszta a kép: Számomra ez az időszak küzdelmesen szép. Mert nagyon sokat kell küzdenem "magamért", miközben semmit nem adnék ezért a boldogságért cserébe... Számomra az anyuka-Eszter definiálása és megtanulása nagyon komoly, nehéz feladat, ami során számos sikerélménnyel és kudarccal (egyaránt!) gazdagodtam! Pont olyan küzdelmesen szépnek élem meg, mint egy boldog párkapcsolatot... Ha elmulasztasz nap-mint nap tenni, ha kell küzdeni érte, akkor kicsit megfakul, ha együtt dolgoztok, akkor lehet hogy elfáradsz ugyan, de mindig egyre harmonikusabbá válik, miközben semmiért nem adnád...

Megjegyzések

  1. ezt nagyon szépen megfogalmaztad és igazán szívemből szólóan. mind a gyerkmekezős időszakra, mind a párkapcsolatra vonatkozóan... üdvözlettel, egy ismeretlen, néha olvasó... Dorka

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések