"...vágyódásaimmal mindenben részes vagyok"

Felhős, álmos tavaszi reggel van. Hanna születésén merengek... Már régen tervezem, hogy összeszedem a gondolataimat. A nyolcadik hónap végén egyre többször álmodtam róla, vagy kértem Zolit mesélje el az ismeretlent... Jó volt ez a sok gondolatutazás... A kórházzal is ismerkedtem, tetszett az otthonos hangulat, tisztaság, alternatív lehetőségek, nyitottság, természetesség.

Normál szülésre készültünk, a császár nem került szóba problémamentes terhesség lévén. Utólag visszanézve is meglep, hogy a császárhoz mennyi rossz érzés társult a fejemben. Vajon miért?
Nem vagyok biztos benne, hogy ez az oka, de tény, hogy médiában rendre előkerül a téma: túl sok császármetszést végeznek Magyarországon. Ezekben a cikkekben az a felvázolt kép, hogy az orvosok vagy túl óvatosak (Vajon hol a határ? Ki tudja?), vagy a nagyobb TB támogatás reményében végzik el a beavatkozást "ahol csak lehet".
Én nem akarok állást foglalni az igazságot illetően, mindenesetre, ha egy kismamának császárra van szüksége, nem könnyíti meg az életét ez a negatív felhang...

Mikor jött a probléma a lyme-kóros kullancs és a rossz májenzimek képében, még mindig reménykedtem, hiszen annyira a végén jártunk már a várandós hónapoknak. Egy dologban 100%-ig biztos voltam/vagyok: az orvosom nem javasol műtétet, ha más módon is "garantálni tudja" az egészségünket. Ennek ellenére felkészületlenül ért december 5-én a kérés: "Legyen meg a Baba mielőbb!" Ültem leforrázva a mobillal a kezemben, tátogtam, mint a partra vetett hal, és nagyon egyedül éreztem magam. Sokat segített rajtam a vonal túlvégén vígasztaló Doki: "Tudja mit mondott Micimackó? A baj előtti percben még nincsen baj!"

Egészen addig nagyon ideges voltam, amíg Zoli és az orvos nyugalma át nem hatott engem is. A kórházban péntek esti, hétvégére várakozó csend és üresség volt, nagyon meghitt hangulatot árasztott. Amúgy is gyengém minden "pihenő" középület, mikor a nyüzsgésnek csak az emléke/eljövetele dobog az álmos falak között... Hamarosan egy teadélután légkörében találtam magam. Hármasban nevetgélve, viccelődve bonyolítottuk le a műtét előkészületeit. Meglepetés is volt: Anita csatlakozott a vidám csapathoz. Nem tudom minek örülhettem volna jobban, a boldog, izgalomtól ragyogó arcánál...

Egy pillanat alatt elsuhant az összesen kb másfél óra, s már a műtőben voltam. A befejezetlen lyme kezelés miatt úgy döntött az altató orvos, hogy nem mer epidurálni. Kapaszkodtam a kíváncsiságomba, végre megtudom, hogy kisfiú vagy kislány! Hihetetlen jó érzés volt az orvos átszellemült arcát látnom... Úgy nézett a pocakomra, mint ahogy Pikler Tibi szokta nézni a hajamat, ha azt mondom neki, hogy olyan frizurát csinál, amihez kedve van... Tudtam, jó kezekben vagyunk:-)!
Vissza-vissza az álmaimhoz, hiszen hónapok óta álmodozom...

"Eszter, Hanna lett! Gyönyörű kislánya született!"
És fáj. Nem, nem csak a hasam a műtét miatt, a szívem a boldogságtól...
Zoli fogja a kezemet, alszom tovább.

Mikor elég erősnek éreztem magam, végre megölelhettem a Lányomat... Néztem, csak néztem, ki ez a Gyönyörűség, honnan lett? Hogyan? Hónapokig együtt éltünk, mégis felfoghatatlan!

Még pár nap, s már haza is tértünk a lassú változások partjára, csordultig szeretetéhséggel...
S ami annyit segített, most rettenetesen kínzott... A kíváncsiság.
"Mi lett volna, ha nem csíp meg a kullancs?... Milyen lett volna, ha spontán megindul a szülés?... "Büszke" lehet rám így is a férjem?... Ha természetesen születik, akkor is ilyen felfoghatatlan a Lénye?... Hogy lesz a Következőnél?... Miért nem tudom kimondani, hogy "szültem"? (A mai napig sem... Mindig azt mondom helyette, hogy "Hanna született"...) Miért van bűntudatom??? Mitől van hiányérzetem??? Kell, hogy valamitől hiányérzetem legyen?... Önző, hálátlan dolog ezeken szenvedni, ahelyett, hogy örülnék az egészségünknek? (Örülök!!! De...) "
Kerülgetett a sok-sok HA, MIÉRT, MITŐL... Lázasan törtem a fejem, milyen gondolat oldozhatna fel, hiszen az eszem tudta, hogy "minden rendben van", sőt azt is, hogy minden így volt jó!

Sokat segített, hogy Zoli empátiája nem ismert határokat! Megindítóan türelmes és bölcs társam volt most is... Anyu, Anita és Anyósom szintén vég nélkül öntötte belém a lelket (illetve minden barátom, hiszen ritkán fordul elő velem, hogy magamban örlődnék...).
Úgy Szilveszter táján arra gondoltam, ha soha nem szülhetnék természetes úton, akkor bárcsak ott lehetnék Valakivel egyszer... Anitával... A lányommal... Bárkivel... Ugyanebben a pillanatban rádöbbentem micsoda butaság ez így!!! Hiszen nem azzal oldom meg a "bajomat", ha mástól próbálok "lopni" valamit, amiről azt képzelem (!!!), hogy nekem hiányzik! Hanem azzal, ha a SAJÁT helyzetemben felkutatom, és meglelem mindazt, ami szerethető, amit szerettem, amit szeretni fogok, amíg csak élek... Ha rájövök, hogy nekem sem hiányzik semmi, de SEMMI!... Hiszen "gyermeket szülni" nem pusztán "fizikai eseménysort" jelent... Hiszen, ha eszembe jut december 5., önkéntelenül is mosolyra szalad a szám... Hiszen kívánni sem tudnék szebbet annál, ahogy történt... Hiszen oly sok érzés, érzelem szakadt fel bennem akkor és azóta, amikre oly nagyon áhítoztam... Hiszen minden előzmény, gondolat és álom is része az egésznek!... Mindegy, teljesen mindegy, hogy lesz ezután, a megoldás réges rég bennem van, Bennem, Zoliban, a gyermekeimben...

Szerb Antal írta, és én olyan sokszor éreztem már, hogy számomra ez a mondat kimondhatatlanul fontos!:
"Mindent szeretnék, és vágyódásaimmal mindenben részes vagyok."

Megjegyzések

  1. Nagyon megindító volt ezeket a sorokat olvasni. Nyilván azért is, mert én is császárral szültem, és bennem is hasonló gondolatok kavarogtak (kavarognak a mai napig). Csak valahogy sosem beszéltem ki magamból. Most megtettem én is a blogomban, hála neked :) Köszönöm, hogy ilyen őszinte vagy! Hogy ki mered mondani. Ez hihetetlenül sok erőt tud adni azoknak, akik hasonló gondokkal küzdenek...

    És nem, nem önző dolog ilyeneken gondolkodni. Mostanában kezdem megérteni: a gondolat, az érzelem megszületik bennem, ez vagyok én, és nem tudok tenni ellene. Amit tudok tenni, hogy tudomásul veszem, konstatálom, megpróbálom elfogadni azt a részét is, amit nem szeretnék. Megpróbálom "külső szemlélőként" vizsgálni az érzést, hiszen az már van, eltüntetni nem tudok. És akkor lecsendesedik. Én pedig szép lassan kibékülök önmagammal, elfogadom magamban azt, amit nem akarok, és akkor egyszer csak el tudom fogadni ugyanazt a másikban is. Valami ilyesmi a távoli cél :)

    Vali

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm amit írtál...

    Nekem az is sokat szokott segíteni, amikor rájövök egy-egy gondolatra/érzésre/valamire, ami nyugtalanít, hogy "kiderül" a nyugtalanságom oka. Sokszor nem is tudom megoldani (esetleg nem is lehet), de az, hogy ismerőssé lesz a gondolatsor, hogy esetenként még az eredetét (kiskori "élmény" más valami) is sikerül kiderítenem, megnyugtat. Hogy nincs nagy baj. Csak ezért/azért kizökkentem, de minden megy tovább...

    Az elfogadás... Másokban, magamban. Én is nagyon szeretném. Ha nem is tökéletesen, de egyre jobban :-)...

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések