"Jó pap is holtig..."

Körülbelül öt évvel ezelőtt megdöbbenve álltam a játszótéren, mikor Domokosnak záporoztak a könnyei, mert elvettek Tőle egy játékot (ami ráadásul az övé), Ő pedig nem tudta visszaszerezni, mert szófogadó kisfiú lévén megtanulta, hogy "másik gyerek kezéből nem vesszük ki a játékot!"... Csak kérdezgette, hogy "Miért vette el tőlem?!", és vígasztalhatatlan volt. Az villant át az agyamon, hogy mindent, de minden mindent tanulni kell?! Még ezt is?! Te jó ég! Nevelni és felnőni (ezek szerint) rettenetesen nehéz........

Mindezek után joggal kérdezem, hogy miért pont az "anyaságról" hittem, hogy majd csak úgy árad belőlem??? Miért pont erről gondoltam, hogy nem egy hosszú (életfogytig tartó?) tanulási folyamat?
Nehéz a nagy elvárásoknak megfelelni, különösen, ha én magam támasztom őket :-)...

Megjegyzések

  1. adablog kapcsán a határokról:

    első gyerkőcünk még bennem lakott, amikor egyik ismerősömmel beszélgettünk gyerkőcös dolgokról. akkor hihetetlen határozottsággal kifejtette, hogy elképzelni nem tudja, hogy hogy lehet, hogy van aki a csecsemőjét maga mellett altatja az ágyban, hogy ez elvtelen és szörnyű és a hitvesi ágy bizony nem arra való (nem biztos hogy ezekkel a szavakkal de ez volt a lényeg).

    Tán egy éve beszéltem a lánnyal, aki épp arról számolt be, hogy a kislánya mostanában sokat kel éjszaka, általában maga mellé veszi, szoptatja, és visszaalszanak... - mint ahogyan legtöbbünknek azt hiszem van/volt ilyen időszaka és ez természetesen így is van jól.

    nagyon jót mosolyogtam.
    és ismét megállapítottam, hogy akinek nincs gyereke annak megközelítő elképzelése sincs arról, hogy milyen érzések nyílnak meg az emberben amint anyává válik. és milyen bizonyosságok, és milyen széles bizonytalanságok hirtelen.

    üdv,
    dorka

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések