Engedjük kisfiam...

Hajnalban a kis Gábor szemerkélő esőre ébredt. Elszorult a torka, mert a disznóvágáshoz ropogós hideg illett volna. Ha vizes a szalma a pörzsöléshez, talán az egész nap füstbe megy! Gyorsan felöltözött, megreggelizett, körbenézett az udvaron. Minden előkészítve. Az asszonyok a konyhában, a férfiak az ebédlőben, az eső pedig egyre jobban rákezd. Nem bírta tovább, beszaladt, könnybelábadt szemmel nézett az apjára: "Édesapám, esik az eső!" Az öreg lassan megsimogatta sötétbarna haját: "Nem baj kisfiam. Engedjük, hogy essen!"

A valahavolt kisfiú, a nagyapám... A történetére gondolok most, és sokszor, amikor esik az eső. A héten valahogy így érzek én is. Engedem, hogy peregjen az idő, nem fékezem, nem hajszolom, nem előre kémlelek, vagy a múltba révedezem, csak engedem a perceket, látszólag "cél" nélkül. Összebújunk, egyre kevesebb a sírás, egyre több a napsütés, néha a madarak is rázendítenek, mint tavasszal. Múlik Hanna sárgasága, látványosan gyarapszik (4kg fölött vagyunk!), egyre barnább az a hosszú haja, talán zöldes a szeme (?), megint kinőtt néhány ruhát. Van egy kis napi ritmusa is, aminek köszönhetően már nem szalad a ház annyira :-). Jó így...